Ez nem csupán egy hálás apuka köszönetnyilvánítása nyílt levélben. Remélem hasonló helyzetben lévő, aggódó szülőknek segíthet némiképp, vagy megnyugtatásul szolgálhat talán, az átélt tapasztalatainkat olvasva. A koraszülöttség nehézségei mellett egy kicsit még profitálhatnak is az amúgy eléggé kétségbeejtő élethelyzetből. Jelentősen tompulhat a kiszolgáltatottság érzése, megtapasztalva a nagyfokú szakértelemmel párosuló segítő szándékot. Azt, ahogyan dolgozott a kórházi személyzet értünk és velünk, gyermekeink életéért.
Párommal több, mint 9 éve beszéltük először arról, hogy szeretnénk kisbabát, 2014-ben jelentkeztünk először meddőségi szakrendelésen. Ezalatt a több, mint 5 év alatt, megfordultunk az ország több pontján, államilag támogatott intézményekben és fogadtak minket magánkórházban is. Voltak fájdalmas kudarcok, mint általában mindenkinek, akik hasonló cipőben eveznek… Nem is ez a lényeg, hanem a fergeteges siker és boldogság.
2019. május 5-én délelőtt megszülettek ikerbabáink, kislányunk, Emma és kisfiúnk, Erik. A SOTE II. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján jöttek a világra, 31. hetesen, császármetszéssel.
Az ember hírekből, pletykákból, sztereotípiákból állít fel képet magában a mai magyar egészségügyről. Féltünk is az egésztől, nem is kicsit. A szüléstől, kórháztól, a szülőségtől, de aki ezen átment már és közvetlenül a küszöbön áll, annak nem újdonság az érzés.
Már a szülőszobán és a műtőben sem érzékeltünk semmit az egészségügyi dolgozók túlhajszoltságából, fásultságából, pedig ezzel voltunk riogatva, erre voltunk felkészülve. Az ápolók és nővérek, a szülésznő, az orvosok, mind kedvesek, rendkívül segítőkészek, türelmesek voltak. Pontról pontra, eseményről eseményre tájékoztattak bennünket. Egy percig sem éreztem azt, hogy fogalmam sincs, mi történik körülöttem, a tervezetteken kívül nem is lépett fel semmiféle nem várt esemény szerencsénkre. Valljuk be őszintén, az meg egy végtelen történet lenne és lelkileg mindenképp ártalmas is, ha minden nem várt eshetőséget – melyet az orvos számba vesz – az éppen szülni készülő kismama és apuka elé tárna.
A születés után alig egy órával már engedték, hogy lássam a babáinkat, meg is érinthettem őket az inkubátorban, ami életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, mondanom se kell. Egy hosszú, rögös út vége, a nagyon várt új kezdete. Az inkubátoros időszak Anyának a Pici(k)nek és az Apának egyaránt nem könnyű lelkileg sem fizikailag. Az Anyának a szülésből is fel kell épülnie, Apa meg azt sem tudja, hányfelé szakadjon. Belátogat a szülőszobára, dolgozik még mellette – hiszen a pár nap munkaidő kedvezményt be kell osztani rendesen – ezen felül még ott van, amikor csak lehet az inkubátor(ok) mellett is. A babák pedig az életükért, a minél gyorsabb fejlődésért küzdenek. Amúgy is nagy a lelki teher, hisz ott van(nak) a kis picinyke élet(ek) kvázi bezárva, nem ölelheti meg az ember akkor, amikor akarja, szigorú szabályok vannak stb. stb. Nálunk ez az időszak több, mint 10 hétig tartott. Ez alatt szó szerint részévé váltunk a PIC Osztályon dolgozó nővérek, ápolók, orvosok mindennapjainak. Az biztos, hogy nem könnyű hivatás, amit az egészségügyben dolgozók választottak. Nagyon megterhelő, de rendkívül csodálatos az az odaadó gondoskodás, amit láttunk, éreztünk. Ha már így hozta a sors, hogy ezeknek a piciknek a külvilágban kell behozni azt a fejlődést, ami sok esetben az életben maradáshoz kell, azt hiszem nincs ettől felemelőbb, minthogy ehhez a küzdelemhez megadjanak minden segítséget.
Láttuk azt az „őrült” tempót, amit diktálni kell az osztály dolgozóinak, hogy a babák ellátása, vizsgálata rendben menjen, emellett az eszközök, felszerelések folyamatos fertőtlenítése, karbantartása, előkészítése az új jövevényeknek is el legyen végezve. Ezen felül a team, akik a műtőkben átveszik a kis újszülötteket, ellátják és elhelyezik a PIC Osztályon, úgy végzi a napi dolgait, hogy folyamatosan készen áll. Ha bejön egy sürgősségi szülés, pár percen belül lent vannak a műtőben, mindennel felszerelve.
Ilyen mindennapokban szenteltek ránk és minden más szülőre rendkívüli türelemmel rengeteg időt a nővérek, orvosok. Mindig készséggel válaszoltak a legegyügyűbb, mosolyogtató kérdéseinkre is. Rugalmasan élhettünk a látogatási lehetőséggel annak ellenére, hogy intenzív osztályról van szó. Külön köszönet, hogy a „kenguruzások” alkalmait, amikor csak lehetett hozzám igazították – mint messziről ingázó apukához – nem törődve a maguknak okozott nehézségekkel, a szoros napirendjük felrúgásával.
Nemcsak elmagyaráztak mindent, meg is mutatták, sőt végezhettünk is egyes feladatokat, természetesen mindig a felügyeletük alatt. Megtanítottak bennünket a babákat tisztába tenni, a helyes fogásokra, hogyan kell a babákat forgatni és még sorolhatnám.
Babáink állapota, fejlődése elég hamar lehetővé tette az átszállításukat egy lakóhelyünk szerinti intézménybe, így kerültünk május 16-án a Soproni Kórház PIC II. Osztályára. Ahonnan végül július 11-én életerősen mehettünk haza. Itt szintén csak pozitív tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodtunk. Az osztály jól felszerelt, az elhelyezési körülmények szintén jók, de ez mind másodlagos. Az osztályon dolgozó szakemberek, nővérek, orvosok szintén mind nagyon kedvesek, segítőkészek, gyakorlatias, tapasztalt, jó szakemberek. A lehetőségekhez mérten itt még több időt tudtak nekünk szentelni, amit minden nővérnek, orvosnak ezúton is külön köszönünk. Itt tanultuk és gyakoroltuk a babákat öltöztetni, helyesen etetni, még fürdetni is. Ami szintén nagy öröm, mivel talán gyakorlottabb tanítókat nem is kereshettünk volna. Megtanultuk, hogyan fürdessük babáinkat, hogy az számukra öröm legyen és ne trauma.
Végszóval élve minden elismerésem és hálás köszönetem a SOTE II. PIC és a Soproni Erzsébet Oktató Kórház PIC II. Osztályok összes dolgozójának! Nemcsak azért, mert koraszülött babáinkat nagy gonddal és szakértelemmel látták el, hanem mert olyan ismeretanyaggal, gyakorlattal ruháztak fel – minket kezdő szülőket – mely a kezdetektől egyfajta magabiztosságot, biztonságérzetet ad a kisbabás mindennapokra. Úgy érezzük magunkat, mintha egy alapozó szülői tanfolyamot végeztünk volna, a lehető legjobb értelemben.
A szülőknek pedig tanácsolom, hogy igyekezzenek megtalálni az alkalmas időt arra, hogy minden kérdést feltehessenek. Legyenek türelmesek és bátrak, merjenek akár többször is kérdezni, amíg meg nem értenek dolgokat, amíg nem kapnak megnyugtató válaszokat. Érdemes kivárni a megfelelő pillanatokat, mikor lehetőség van erre. A közvetlen, kommunikatív kapcsolat leginkább rajtuk múlik. A nővérek és ápolók nem tudják ki mennyire nyitott és befogadó a tanácsaikra. Az biztos, hogy mi rengeteget profitáltunk a helyzetből.
A kórház dolgozóinak pedig végtelen erőt, egészséget és kitartást kívánunk ehhez a gyönyörű hivatáshoz! Ezúton is még egyszer KÖSZÖNJÜK minden NIC és PIC osztályon dolgozó áldozatos munkáját!
Fógel Ádám és felesége Edit